Hogy hogyan is találkoztam az Undertale-el?

2018 nyarán elköltöztem otthonról és életemben először kezdtem egyedül élni egy üres lakásban, ahol nem volt más, mint a szegényes, csak számomra értékes tárgyak, a beépített bútorzat és néhány kötelező használati tárgyam.

Lelkileg eléggé megviselt az az időszak, mert bár jó érzés volt egyedül lenni, önállóan dönteni, közben szinte teljesen letaglózott a magány (sokszor inkább beszélgettem még hazafelé a délutános - vagy ha délutános voltam, akkor azokkal akik zárásig voltak beosztva - kollégákkal akár órákat is, hogy még ne kelljen hazamenni).

Ez az időszak annyira meghatározó volt az életemben, hogy a mai napig képes vagyok felidézni az illatokat, színeket, hangulatokat, amik ekkor értek. Olyan banális semmiségekre is emlékszem, hogy általában a (akkor még volt tévém egy darabig), hogy a Lármás család, Spongyabob, Ninjateknősök "kombóra" értem haza (26 évesen ez elég furcsa...), a levegőben az akkori kedvenc arcszeszem és dezodorom illata volt mindenfelé, és az új érmék az akkor számomra fénysebességgel haladó numizmatikai hobbimhoz. A mai napig könnyek szöknek a szemembe ha csak belegondolok, mennyire szabadnak, lelkesnek és pozitívnak éreztem magam akkor.

De mellette magányos voltam, ami olyasmikben jött ki, mint az indokolatlan mustárfogyasztás (kanállal!), piros arany evés hasonlóan "magas" színvonalon. Érzelmileg szenvedtem, féltem a jövőtől és az emberi kapcsolataimat nagyon szürkének, felszínesnek éltem meg, annak ellenére, hogy szerettem ott dolgozni ahol voltam (erről későbbi posztban írok majd bővebben).

És ekkor futottam bele az Undertale játékba. Első pillanattól kezdve elvarázsolt az egész játék, akkor egy rövid időre visszahozta számomra a gyerekkorra jellemző rajongást egy játék és annak karaktereinek irányába.

Egy (azóta már megszűnt) blogon belefutottam a blogger véleménye szerint "A 10 legelborultabb játék főellenség" listára. Több "ismerőst" is felfedeztem a listán, viszont az első helyezett meglepett. Egyszerűen csak annyi állt ott, hogy "Omega Flowey", képnek egy sima pixel-art mosolygó virág, a leírásban pedig a leírás mellett még annyit közölt az író, hogy "ne tévesszen meg ez a pixel-art grafika" és "ha valaha végigjátszod az Undertale-t" ne nézz meg előtte sehol se képet Omega Flowey-ról.

Magára a játékra rákerestem (szerencsére spoilermentes leírásokat találtam magyar nyelven), és éreztem, hogy ez a játék megér egy próbát, el is fut az akkor már "veterán" 10 éves laptopomon és maximum nem játszom végig.

Néhány nap (2-3?) alatt végigjátszottam... Hittem én akkor. Az csak egy sima "neutral ending" volt. 

Ez a játék engem "megvett kilóra", hamar beleszerettem a kedves karakterekbe, az (akkor számomra) egyedi pixeles grafikákba, a hátterekbe és az egész világ hangulatába. Személyes kedvenceim a csontváz-testvérpár és Toriel voltak, de később a többieket is megszerettem, az egésznek volt egy olyan "beszippantó" hangulata, amitől azt éreztem, amit utoljára az Addams Family filmeknél - hogy bárcsak ott lehetnék és beléphetnék ebbe a világba, hátrahagyva azt, amiben élek és ilyen szeretnivaló-különc lények között éljek.

Talán csak a pszichológiai hátteremnek köszönhető, de végigzokogtam azt, amikor először végigjátszottam a "pacifist ending"-et. Az egész történet annyira kerek egész volt és annyira megfogott lelkileg, hogy később az Undertale vált az én "lelki őrömmé", mindig átjárt a történetet is átszövő érzések többsége - Asrielben valahol magamra ismertem, mert hasonlóan traumatizált vagyok gyerekkoromtól kezdve és közel áll hozzám, hogy az online világban magamra öntsem Flowey figuráját, feleslegesen kötözködjek, hazudozzak és bántsak másokat, miközben a valóságban... a lelkivilágom nagyon nem ilyen.

Ez a befejezés mindig megríkat, amikor Asriel szeretné elnyerni a bűnbocsánatot, de mégis inkább elrejtőzve marad a sok korábbi tette miatt.Imádom ezt a befejezést. Az egyik legszebb, amit valaha láttam.

A főszereplő Frisk - akiről én mindig azt gondoltam, hogy lány, annak ellenére, hogy csak "fallen CHILD"-ként említik mindenhol - pedig az, aki lelki értelemben szeretnék lenni. Kedves, jóravaló és barátságos karakter (akit alapból irigylek, hogy belekerült ebbe a világba, ahol befogadják a többiek - talán ilyesmire vágytam én is mindig, simán eltudnám képzelni, hogy magányosan szaladgálok az "Ebott-hegyen".

Ami viszont lelkileg megborított az az ún. "genocide path". Csak érdekességképpen kezdtem el ezt a módot játszani, utáltam magam érte végig. A genocide path nagyon nem az én világom. Viszont nagy pirospont az alkotóknak, hogy ennyire erős atmoszférát teremtettek hozzá. A zenék szinte mindenhol az eredeti verziók lassított változata, a legtöbb karakter menekül az utunkból és a végén már teljesen egyedül kell mászkálni.

A Sans-csontváz elleni harc iszonyú nehéz, csalás nélkül nagyjából megcsinálhatatlan az én képességeimmel. A történet végén Chara pedig kifejezetten erős lezárás.

Később a rajongásom volt annyira erős, hogy mindenfelé Undertale-es utalásokat lássak, fanrajzok (még én is csináltam egy pixel-Floweyt a bejárati ajtómra) és még egy musical-verziót is találtam a neten, ami nagyon megfogott, ekkor éreztem utoljára rajongói lelkesedést bármi irányába is (másfél évre rá lettem depressziós...).

Személyes kedvenc dolgaim a játékban:

1.A barátkozós rész Papyrus-sal (aki amúgy egy hasonlóan hebehurgya haveromra/kollégámra emlékeztetett.

2.WD Gaster legendája, és ahogy végig csepegtetve vannak az információk róla

3.Asgore karaktere mögött meglévő mély fájdalom és kötelességérzet. Kezdetben egy lelketlen bossnak tűnik, de minél többször játszottam ki és olvastam utána, kezdett derengeni, hogy bár rosszat tett, de az oka "jó" volt rá. Ő tényleg csak egy uralkodó, aki a népének a legjobbat akarja.

4.Mindig reménykedtem benne, hogy Asgore és Toriel egyszer még összejönnek a nagyon távoli jövőben

5.Szívesen váltam volna egy olyan baráti társaság tagjává, ahol Frisk, Sans, Papyrus, Undyne és Alphys is benne van. Örök bántanom, hogy sosem voltak igazán barátaim, sosem sikerült ezt leküzdenem.

6.Asriel története. Mindig megfog lelkileg és megszakad érte a szívem. Ráadásul eléggé beleélem magam a helyzetébe, mert én és azok az emberek akiket barátaimnak érzek (most ketten vannak ilyenek online módon) is elég sok traumán mentek át. Asriel teljesen jól átviszi művészi irányba azt, ami nekünk (és még sokaknak) a valóság. Persze nyilván teszi ezt a történet mesei elemekkel.

7.Toriel-hez hasonló szülőknek is örültem volna, és mivel most se nőttem fel igazán, simán bele is éltem magam, hogy "de szép is lenne".

Summa summarum:

Nem a legnagyobb játékos élményem, nem a legnagyobb hatás ami ért, de ez volt az utolsó olyan, amire emlékezni tudok, és megfogta a bennem élő gyereket, a lelkesedést és a rajongást is. Soha nem fogom elfelejteni azokat az estéket, amikor az Undertale-el játszottam 2018 őszén. Most ahogy írom is érzem, ahogy elszorul a torkom, mert ANNYIRA szép volt. Néha újrajátszom, és jó érzés is, de már nem adja vissza azt az érzést, ami akkor volt.

Köszönöm a figyelmet! Ez még az első bejegyzéseim egyike, tehát azért ennyire "szétesett", nem jól megfogalmazott, rosszul megformázott. Lesz ez még jobb is, csak gyakorolnom kell.