Hogyan találkoztam a regénysorozattal?

Emlékszem még elsős koromban, amikor éppen csak kezdtem tanulni a betűket és az olvasást, valamelyik ünnepnapon édesanyám hazaállított a Harry Potter első részével (ami nekem akkor kb. egyenértékű volt bármelyik másik könyvvel), hogy majd elkezdi felolvasni nekem esténként, illetve ha már tudok olvasni, akkor majd gyakoroljak belőle. 

Ez így is történt. Enyhén figyelemzavaros gyerekként első (édesanyám által fel)olvasásra csak a történet "nagyja" maradt meg, de olyan hibákat is vétettem fejben, amiken a mai napig csak szégyellősen mosolygok. Pl. megvoltam róla győződve, hogy Frics egy öreg takarítónő (csak mert nem figyeltem a jellemzéséről szóló részre, így a macskatárs, az állandó takarítások és az öregasszonyos panaszkodásai miatt elkönyveltem olyasminek, mint az iskolánk akkori takarítónőjét, akit utána magamban csak "Fricsnéninek" hívtam). Persze amikor már először olvastam el magamnak, rájöttem a tévedésre és jót nevettem rajta. Sokat segített, hogy addigra tudatosan vettem (vettük) fel a harcot a figyelemhiány meg a hiperaktivitás ellen.

A második részt már önállóan is tudtam olvasni, a harmadik-negyedik részt már vártam, az ötödiket pedig NAGYON vártam, mert ott elég hosszú idő telt el a két regény kiadása között. Emiatt az első 4 regény ami igazán meghatározó az életemben (nem tudom mennyiszer olvastam el őket, de sok részletet fejből tudok, szóval SOKSZOR az 100%) - ez nem jelenti azt, hogy a későbbi 3 rész kevésbé tetszene, vagy azokat ne szeretném, de az első négy volt az, ami hatással volt a gyerekkoromra.

Mert persze aztán olvastam az összes többi gyerekeknek szánt regényt (Bradley az osztály réme, Stanley a szerencse fia, Bud vagyok uram, Kettes számú közellenség és ennek folytatásai, Frindli, Gergő és az Álomfogók széria - ami nekem a magyar Harry Potter), később a kötelezőket, majd nagyjából mindent, ami letudott kötni. Ez annyira tipikusan Y generációs dolog, hogy klisének érzem a helyzetem.
Főleg, hogy később megtudtam, hogy az anyám eleve ezért vette meg az első HP-t, mert hallotta egy podcastben, hogy mennyi angol gyereket ránevelt az olvasásra ez a regény. Hát nálam bevált :)

Valamilyen szinten az iskolában is elterjedt a Harry Potter mánia, elég sokaknak voltak meg az akkor - a filmek előtti időszakban csak rajzolt formában léteztek a karakterek a könyvön kívül - füzetei, ceruzái, vagy maga a "matricagyűjtő album", ami nekem a mai napig megvan és az egyik kedvenc "filmek előtti" HP holmim.



A füzetek, füzettartók és kártyanaptárak mindig ugyanazt a néhány rajzot ábrázolták:

- Hagrid viszi Harry-t a motorral az első részben (ez nekem mai napig megvan)
- Hermione fején a Teszlek Süveggel (ez is)
- Piton csúnyán nézi az ügyetlenkedő Harry-t bájitaltanórán
- Ron éppen ráparázik valamire
- Harry varázsol (ez a kép egy kicsit gagyi volt, amennyire emlékszem)
- Harry és Ron cukorbetegre eszik magukat a vonaton
- Hedvig az iskolai levéllel röpköd (ez nem igazán kanonikus)
- Edevis Tükre jelenet
- A vonat és a 9 + 3/4 vágány

Emlékszem akkoriban engem is felcsigázott, hogy készülni fog belőle film, azt is alig vártam. Hát... Életem első csalódása, pedig az első film még egészen jól sikerült. Akkor kezdett bennem kialakulni a "könyvsznobság", hogy a könyv majdnem mindig jobb, mint az abból készült film. Ezzel a mai napig így vagyok (egyetlen kivétel talán a Tüskevár, ahol szintén gyengébb a film, sok dolog  kivan hagyva, de a színészek és a tájak a hátukon viszik a filmet - kivéve az István bácsit alakító színész, aki rossz választás). Ha pedig valahol a filmet látom előbb, akkor bár a könyvet bár jobbnak érzem, nem haragszom a filmre. 

Amikor berobbantak a filmek, hirtelen mindenki nagy Harry Potter rajongó lett (ennek először örültem), de hamar rá kellett jönnöm, hogy ők kizárólag a filmet látták és nem is tervezik a regényt elolvasni "mert az unalmas", "mert nemvok stréber", "mer az nehéz" (ezt egy agyilag nem túl sziporkázó srác mondta, akinek "góóóóóm baaaaa" volt a gúnyneve az akkoriban terjedő hülyegyerek és a gomba vicc miatt, amit a Heti Hetesben hallottunk).

Én rájuk is haragudtam, mert egyszerűen nem értettem, hogy ez miért van így, miért nem olvassák el, amikor sokkal részletesebb, viccesebb és kalandosabb, mint a filmek? Oké, a filmek se vészesek, de közel sem az az élmény.

Egy idő után amikor kijött a Titkok Kamrája film, (csak filmes) haverral kitaláltunk egy olyan iskolai legendát, hogy a kistornaterem nagy öltözőben lévő tükörfal mögött van a Titkok Kamrája és onnan jön ki a Baziliszkusz (iskolai legendagyártásban jók voltunk, ha valakit érdekel, egyszer leírom a "Vastökű Dzsoni" legendáját is).

Filmekből még láttam az Azkabani Fogoly"-t is, még az is (bár a regénynél rosszabb volt), egészen tetszett, bár én kicsit nagyon ilyen "1900 környéki költő kinézetű"-nek éreztem Lupin professzort.

A negyedik film viszont már borzalmas volt, az ötödik kicsit jobb, a hatodik nézhetetlen (ha időnként elkezdtek volna énekelni véletlenszerűen, akkor elment volna valami "varázslós High School Musical"-nek is - ha a Dizni készíti, tuti bevállalták volna), a hetedik a dupla játékidő miatt megintcsak tűrhetőbb, de ott is csak a film első 20 percében valami 200 hibát találtam, pl. Voldemort fennakad a magasfeszültségű vezetéken és társai - ezeknek mi értelme volt?


Miket is szerettem a regényekben?

- Magát a "varázslóvilágot" és azt, ahogyan ezt elrejtik a "muglik" elől
- A rengeteg mitológiai utalást, varázslényeket és sokszor a vezetéknevek eredetét
- Rowling érdekes humorát, ami csak a regényekben jön vissza igazán (aki olvasta, az tudja)
- A szereplők kétdimenziósságát (Lockhart, Frics) vagy éppen kidolgozottságát (Piton, Petúnia néni, Dumbledore)
- A "kviddics" úgy önmagában
- Az élet a regényen belül, hogy nem csak pár szereplő van összedobva, hanem ténylegesen "él" az egész történet, néha csak Hóborc randomkodik, de az is sokkal élettelibb, mint a filmekben, ahol csak a főszereplők rohangálak A-ból B-be, és elhadarják a szövegüket. 
- A dementorok létezését, aminél jobb megtestesülést a depresszióra, azóta sem láttam. Mint depressziós ember, át tudom érezni az egész dementor-jelenséget, lehet most is itt ül egy a nyakamon.
- A "szereplőkkel együtt élő történelem" a saját világukban. Legendák, hősök és antihősök...
- És az, hogy ez a világ is olyan (Az Undertale és az Addams Family mellett), amibe szerettem volna belépni, akárhányszor olvasom, mindig magával ránt.

Találkoztam olyan emberrel is, aki a regényeket sosem olvasta, de a sok film miatt elég idegbetegen reagált egy rajzzal... Nem szerettem ezt a rajzot, de a sok "spinoff" lassan tényleg erre a szintre zülleszti le a varázsvilágot - gondolom nem mondok újat, ha azt mondom, hogy nem szeretem a sok folytatást, spinoffot meg rebootot. (előre is elnézést a csúnya rajzért, egy gagyi vicclapból van a kép):






Az a probléma, hogy iszonyú sokáig tudnék áradozni a könyvekről külön-külön, a szereplők, a helyszínek, a történet, az érzelmi hatások... És azt hiszem ez 7 részletben meg is fog történni a blogon, ez csak a bevezetés volt. Kicsit nagy fába vágom a fejszémet.


Kicsit gyengébbre sikerült ez az írás, ahhoz képest, mint amit szerettem volna... Bocsánat érte.

Köszönöm a figyelmet, ha végigolvastad. És lesz ez még jobb is! :)

A végére még egy "szar Harry Potteres szóvicc", ami nekem az egyik kedvencem, pedig fárasztó humor...

A sorozat, ami két héttel idősebb nálam. A sorozat aminek a végefőcím-dalát évekig hallottam a fejemben úgy, hogy nem is tudtam róla, hogy honnan ismerem. A "sorozat" ami nem is igazán sorozat, hanem sokkal inkább szkeccsek, alappoénok és szóviccek gyűjteménye politikusok és még néhány akkori közéleti szereplő előadásában. Ez elsülhetett volna rosszul (sőt sokak szemében rosszul is sült el), nekem viszont valami furcsa kötődésem van ehhez a sorozathoz, amit nem is tudok hová tenni.

Hogyan találkoztam én a sorozattal?

Még gyerekkoromban láttam néhány epizódot a '90-es évek végén. Sokra nem emlékszem belőle: megmaradt Mr.Bean, Hernádi Judit és Torgyán József karaktere, a többieket nem nagyon ismertem vagy nem is érdekelt kik ezek. Viszont ez a gumibábos technológia amivel a jelenetek készültek... szerintem felejthetetlen.

"Felejthetetlen", de nem egyedi. A sorozathoz hasonló gumibábos szatírával többel is találkoztam külföldről, ilyen pl. a német "Die Gerd Show" (ezektől nagyon komoly 2000 környéki nosztalgiát lehet átélni, elképesztően hangulatos egy olyan embernek, aki akkoriban nőtt fel és volt "szerencséje" a műholdról érkező német csatornák egyikén látni ezeket a "maga pompájukban" és a nagymamától hallgatni a neveket meg a saját értelmezését a történetekről)  vagy a sokkal színvonalasabb (= több pénzből készülő) brit Spitting Image sorozat.

Sokáig az Uborka feledésbe merült (még számomra is), csak a nevére, a jópofa hangokra és a zenére emlékeztem belőle (vagyis, mint írtam erről nem tudtam, csak volt egy dallamtapadásom tőle, de az nagyon sokáig). Később, amikor lett Internetem megpróbáltam rákeresni, de néhány rossz minőségű VHS felvételen kívül nem volt elérhető semmi, még a végefőcímdal sem.

Ez megváltozott 2014 elején, amikor a bábok "alapját" készítő karikaturista bizonyos "Tónió" (Tóth Antal) a saját kazettáiról bedigitalizált elég sok korai évados részt (1992 és 1996 közöttieket, sajnos erősen hiányosan). Ekkor hallottam sok év után először újra a végefőcím-zenét (amitől el is sírtam magam örömömben). Az epizódokat is szépen elkezdtem sorban nézni, annak ellenére, hogy Torgyán, Orbán, Horn, Demszky, Csurka és Kuncze kivételével semmit sem tudtam a szereplőkről...

...sőt, sokszor az eseményekről sem, amikről szó volt benne... Teljesen magával ragadott a sorozat, az ártalmatlan alap-poénok, az idétlen szóviccek, a burleszk hozzáállás. Hamar beleszerettem a humoristák hangjába (Éles István, Ayala, Forgách Gábor, Hacser Józsa, Csurka László mind zseniálisat szinkronizálnak), és hamar azon vettem észre magam, hogy annyira érdekel a poénok hátterében lévő igazság, hogy elkezdtem komolyabban is foglalkozni a '90-es évek eleji magyar politikával. Ez a rendszerváltás környéki világ és hangulat amúgy is nagyon vonzott, szinte mindent elfogyasztok, ami ezzel az időszakkal foglalkozik, mindig érdekelt, hogy hogyan "változott meg" akkoriban az ország és mik azok a dolgok amik történtek? Olyan sokminden volt egyidőben, hogy máig nem állítom, hogy tisztán látnám a képet erről. De az Uborka volt talán az első ilyen sorozat, ami után az érdeklődésem átment aktív felfedezésbe.



(A kor politikusainak karikatúráit pedig annyira szeretem, hogy a Postabank által kiadott politikusos kártyákból mind az 5 széria megvan, féltett kincseim egyike - de erről később, mert ott is megvan a története, hogyan kezdtem el őket gyűjteni)

Az Uborka show történelme

Nagyon kevés elérhető információ van a sorozatról - részben ezért is szerettem az Uborkát, mert nagyon gyenge, hiányos róla bármilyen információ, így én a sok kutatás, "itt egy cikk egy régi RTV újságban, ott egy leírás valahol egy online cikk utalásai között" alapján igyekeztem összerakni, hogy mi is volt ez az egész sorozat.

Az első "proto-epizódot" 1991 szilveszterén adták le. Szerencsére egy időben ez is elérhető volt a youtube-on. Itt még azért érezhető is volt, hogy nem sorozatnak, hanem egyszeri szilveszteri poénnak szánják. A legtöbb "fontosabb politikai szereplő" mind megjelent (Orbán Viktor még körszakállal...) mai szemmel nézve kifejezetten szórakoztató.

A következő adás a húsvéti dalokat és leginkább a locsolás - nyuszi - tavasz témákat érintő epizód volt, 1992 áprilisában. Ezek után havonta jelentkezett a műsor, általában péntekenként a korai TV-újságok szerint. A "fix szinkronhangok" ekkoriban kezdtek kialakulni, nekem személyes kedvencem az, hogy Csurka Istvánnak a hangot Csurka László adta (ráadásul még illett is a szereplőhöz a hang). A szereplők jelleme az eredeti politikushoz (vagy a róla alkotott képhez) idomult, ez legjobban Torgyán esetében érezhető, aki hamar húzóneve lett a szériának, szerintem aki egyetlen Uborkát is látott, annak megfog maradni a "Torgyán bábu" harsánysága, szerethető hülyeségei (pl. amikor egyedül alakít árnyékkormányt, ahol körbekörbe rohangál egy nagy asztal körül és minden miniszter nevében saját maga szólal fel, saját magát dicsőítve).

A '92 december utáni adásokból kegyeleti okokból kihagyták Antall Józsefet, akinek egészségügyi állapota rosszra fordult és nem érezték helyénvalónak egy halálos betegen gúnyolódni (ui. előtte se bántak vele kegyetlenül, szerintem egyike a legszórakoztatóbb karaktereknek, amihez nagyban hozzájárult Szuhay Balázs hangja is). A '93-as részekben így az addig leginkább a "két panaszkodó öreg a Muppet showból" jellegű miniszterelnök és köztársasági elnök jeleneteket (ráadásul azért tudható, hogy Antall és Göncz mennyire kedvelték egymást) felváltották a Szabad György (az országgyűlés vezetője) és a köztársasági elnök duójának hasonló szerepű jelenetei.

'94-ben a választások előtti epizódban (kampánycsend miatt) egy olyan epizód készült, ahol leginkább csak külföldi politikusok (Kohl, Clinton), magyar tévébemondók (Antall Imre, Kudlik Júlia) és sportolók (Papp László) szerepeltek és a politikát csak nagyon távolról, egységesen értékelve érintették.

Az első komolyabb változást a '94-es kormányváltás adta meg, ekkor nagyon sok "új" báb került a távozók helyére. Ha időrendben nézi vissza valaki a részeket itt egy kicsit változik a hangulat is, az új miniszterelnök sokkal kigúnyolhatóbb volt, Torgyán karaktere itt lett maximumra pörgetve (mert az "igazi" Torgyán is akkoriban volt a csúcson az ellenzékiségében). A '95 és '96 között futó részekben leginkább Bokros Lajos, a jobboldali ellenzék összefogásai kísérletei, Giczy harca a KDNP-n belül és a NATO csatlakozás a legvisszatérőbb témák. 

Sajnos a '96 eleji részeknél nem került fel frissebb, utána már csak apokrif töredékeket találtam, régi VHS-ekről, sokszor régi részek összevágott jeleneteivel (a "Torgyán ipszosz" epizód pl. háromszor is előfordul így) - én próbáltam őket belőni, de nagyon nehéz, mert nem hangzik el bennük olyan konkrétum, mint a '92-es epizódokban.

Később felkerült még Youtube-ra egy '99-es epizód, ahol már érezni a széria "elfáradását". Újrahasznosított poénok a régi részekből, egyre több celeb-szereplő... Nem is csoda, hogy végül megszűnt és a Tv2-re került a széria (sok más M1-es műsor landolt akkoriban ott), ahol indult valami "Friss Uborka", de az szörnyű volt, semmilyen hangulata nem volt, ami az eredetire emlékeztetett volna. Nem is tartott sokáig.

Máig sajnálom, hogy manapság nincs ilyen műsor, mert azért megnéztem volna pl. Gyurcsány Ferencet vagy Németh Szilárdot a bábok között. Ferenc egészen biztosan jó utódja lett volna az akkorra már elfáradó Torgyán-bábnak.

Dolgok amiket szerettem a szériában:

- az epizódok végén nem csak gagyi stáblista van, hanem összevágott jelenetek az új epizód készüléséről. Ez szerintem nagyon hangulatos (főleg azzal a zenével, ugye). Egyszerűen érzem közben, ahogy ezeket látom, hogy mennyire élvezték a készítők a munkát, az új rész elkészítését, szinte szomorú vagyok amiatt, hogy nem lehetek ott, mert nagyon vidám csapatnak tűnnek. Sajnálom, hogy máshol nem alkalmazzák sűrűn ezt a fajta stáblistát, tényleg hatalmasat tesz hozzá a hangulathoz.

- a minden epizód végén elhangzó dalokat. Ezek általában létező slágerek átalakítva "politikusos témákra". Tényleg jó a legtöbb, egyáltalán nem olyan erőltetett, mint amilyennek hangzik, én néha azon kapom magam, hogy 1-1 ilyen dalt dúdolok a fejemben, és senki nem érti, aki hallja, hogy "mi ez a dal?"

- a politikusok hozzáállása a műsorhoz. Több cikket olvastam a témában, amiből az jött le, hogy a politikusok ismerték a műsort és általában vagy jót nevettek (Fodor Gábor), vagy aranyosnak tartották (Balsay István) vagy kifejezetten szerettek benne szerepelni (Torgyán). Több epizódrészlet van, amiben az igazi politikusok is megjelennek (leginkább a karácsonyi-szilveszteri részekben - nekem ez is nagyon tetszett).

- az egészet körbelengi az a '90-es évek első felére jellemző hangulat, amit nem tudok részletesebben leírni, aki tudja, az valószínűleg szeretni fogja a sorozatot, a suta poénok ellenére is, aki pedig nem, az utálkozva legyint egyet rá. Én akkor is kedvelni fogom.

- vannak szituációk, ahol csak 1-1 témakörre mondanak alappoénokat, amik az "annyira rossz, hogy az már jó" kategória. Ezeket a jeleneteket csak és kizárólag a humorista szinkronhangok mentik meg, illetve az, hogy azért át nem esnek a ló túloldalára.

Hogy hogyan is találkoztam az Undertale-el?

2018 nyarán elköltöztem otthonról és életemben először kezdtem egyedül élni egy üres lakásban, ahol nem volt más, mint a szegényes, csak számomra értékes tárgyak, a beépített bútorzat és néhány kötelező használati tárgyam.

Lelkileg eléggé megviselt az az időszak, mert bár jó érzés volt egyedül lenni, önállóan dönteni, közben szinte teljesen letaglózott a magány (sokszor inkább beszélgettem még hazafelé a délutános - vagy ha délutános voltam, akkor azokkal akik zárásig voltak beosztva - kollégákkal akár órákat is, hogy még ne kelljen hazamenni).

Ez az időszak annyira meghatározó volt az életemben, hogy a mai napig képes vagyok felidézni az illatokat, színeket, hangulatokat, amik ekkor értek. Olyan banális semmiségekre is emlékszem, hogy általában a (akkor még volt tévém egy darabig), hogy a Lármás család, Spongyabob, Ninjateknősök "kombóra" értem haza (26 évesen ez elég furcsa...), a levegőben az akkori kedvenc arcszeszem és dezodorom illata volt mindenfelé, és az új érmék az akkor számomra fénysebességgel haladó numizmatikai hobbimhoz. A mai napig könnyek szöknek a szemembe ha csak belegondolok, mennyire szabadnak, lelkesnek és pozitívnak éreztem magam akkor.

De mellette magányos voltam, ami olyasmikben jött ki, mint az indokolatlan mustárfogyasztás (kanállal!), piros arany evés hasonlóan "magas" színvonalon. Érzelmileg szenvedtem, féltem a jövőtől és az emberi kapcsolataimat nagyon szürkének, felszínesnek éltem meg, annak ellenére, hogy szerettem ott dolgozni ahol voltam (erről későbbi posztban írok majd bővebben).

És ekkor futottam bele az Undertale játékba. Első pillanattól kezdve elvarázsolt az egész játék, akkor egy rövid időre visszahozta számomra a gyerekkorra jellemző rajongást egy játék és annak karaktereinek irányába.

Egy (azóta már megszűnt) blogon belefutottam a blogger véleménye szerint "A 10 legelborultabb játék főellenség" listára. Több "ismerőst" is felfedeztem a listán, viszont az első helyezett meglepett. Egyszerűen csak annyi állt ott, hogy "Omega Flowey", képnek egy sima pixel-art mosolygó virág, a leírásban pedig a leírás mellett még annyit közölt az író, hogy "ne tévesszen meg ez a pixel-art grafika" és "ha valaha végigjátszod az Undertale-t" ne nézz meg előtte sehol se képet Omega Flowey-ról.

Magára a játékra rákerestem (szerencsére spoilermentes leírásokat találtam magyar nyelven), és éreztem, hogy ez a játék megér egy próbát, el is fut az akkor már "veterán" 10 éves laptopomon és maximum nem játszom végig.

Néhány nap (2-3?) alatt végigjátszottam... Hittem én akkor. Az csak egy sima "neutral ending" volt. 

Ez a játék engem "megvett kilóra", hamar beleszerettem a kedves karakterekbe, az (akkor számomra) egyedi pixeles grafikákba, a hátterekbe és az egész világ hangulatába. Személyes kedvenceim a csontváz-testvérpár és Toriel voltak, de később a többieket is megszerettem, az egésznek volt egy olyan "beszippantó" hangulata, amitől azt éreztem, amit utoljára az Addams Family filmeknél - hogy bárcsak ott lehetnék és beléphetnék ebbe a világba, hátrahagyva azt, amiben élek és ilyen szeretnivaló-különc lények között éljek.

Talán csak a pszichológiai hátteremnek köszönhető, de végigzokogtam azt, amikor először végigjátszottam a "pacifist ending"-et. Az egész történet annyira kerek egész volt és annyira megfogott lelkileg, hogy később az Undertale vált az én "lelki őrömmé", mindig átjárt a történetet is átszövő érzések többsége - Asrielben valahol magamra ismertem, mert hasonlóan traumatizált vagyok gyerekkoromtól kezdve és közel áll hozzám, hogy az online világban magamra öntsem Flowey figuráját, feleslegesen kötözködjek, hazudozzak és bántsak másokat, miközben a valóságban... a lelkivilágom nagyon nem ilyen.

Ez a befejezés mindig megríkat, amikor Asriel szeretné elnyerni a bűnbocsánatot, de mégis inkább elrejtőzve marad a sok korábbi tette miatt.Imádom ezt a befejezést. Az egyik legszebb, amit valaha láttam.

A főszereplő Frisk - akiről én mindig azt gondoltam, hogy lány, annak ellenére, hogy csak "fallen CHILD"-ként említik mindenhol - pedig az, aki lelki értelemben szeretnék lenni. Kedves, jóravaló és barátságos karakter (akit alapból irigylek, hogy belekerült ebbe a világba, ahol befogadják a többiek - talán ilyesmire vágytam én is mindig, simán eltudnám képzelni, hogy magányosan szaladgálok az "Ebott-hegyen".

Ami viszont lelkileg megborított az az ún. "genocide path". Csak érdekességképpen kezdtem el ezt a módot játszani, utáltam magam érte végig. A genocide path nagyon nem az én világom. Viszont nagy pirospont az alkotóknak, hogy ennyire erős atmoszférát teremtettek hozzá. A zenék szinte mindenhol az eredeti verziók lassított változata, a legtöbb karakter menekül az utunkból és a végén már teljesen egyedül kell mászkálni.

A Sans-csontváz elleni harc iszonyú nehéz, csalás nélkül nagyjából megcsinálhatatlan az én képességeimmel. A történet végén Chara pedig kifejezetten erős lezárás.

Később a rajongásom volt annyira erős, hogy mindenfelé Undertale-es utalásokat lássak, fanrajzok (még én is csináltam egy pixel-Floweyt a bejárati ajtómra) és még egy musical-verziót is találtam a neten, ami nagyon megfogott, ekkor éreztem utoljára rajongói lelkesedést bármi irányába is (másfél évre rá lettem depressziós...).

Személyes kedvenc dolgaim a játékban:

1.A barátkozós rész Papyrus-sal (aki amúgy egy hasonlóan hebehurgya haveromra/kollégámra emlékeztetett.

2.WD Gaster legendája, és ahogy végig csepegtetve vannak az információk róla

3.Asgore karaktere mögött meglévő mély fájdalom és kötelességérzet. Kezdetben egy lelketlen bossnak tűnik, de minél többször játszottam ki és olvastam utána, kezdett derengeni, hogy bár rosszat tett, de az oka "jó" volt rá. Ő tényleg csak egy uralkodó, aki a népének a legjobbat akarja.

4.Mindig reménykedtem benne, hogy Asgore és Toriel egyszer még összejönnek a nagyon távoli jövőben

5.Szívesen váltam volna egy olyan baráti társaság tagjává, ahol Frisk, Sans, Papyrus, Undyne és Alphys is benne van. Örök bántanom, hogy sosem voltak igazán barátaim, sosem sikerült ezt leküzdenem.

6.Asriel története. Mindig megfog lelkileg és megszakad érte a szívem. Ráadásul eléggé beleélem magam a helyzetébe, mert én és azok az emberek akiket barátaimnak érzek (most ketten vannak ilyenek online módon) is elég sok traumán mentek át. Asriel teljesen jól átviszi művészi irányba azt, ami nekünk (és még sokaknak) a valóság. Persze nyilván teszi ezt a történet mesei elemekkel.

7.Toriel-hez hasonló szülőknek is örültem volna, és mivel most se nőttem fel igazán, simán bele is éltem magam, hogy "de szép is lenne".

Summa summarum:

Nem a legnagyobb játékos élményem, nem a legnagyobb hatás ami ért, de ez volt az utolsó olyan, amire emlékezni tudok, és megfogta a bennem élő gyereket, a lelkesedést és a rajongást is. Soha nem fogom elfelejteni azokat az estéket, amikor az Undertale-el játszottam 2018 őszén. Most ahogy írom is érzem, ahogy elszorul a torkom, mert ANNYIRA szép volt. Néha újrajátszom, és jó érzés is, de már nem adja vissza azt az érzést, ami akkor volt.

Köszönöm a figyelmet! Ez még az első bejegyzéseim egyike, tehát azért ennyire "szétesett", nem jól megfogalmazott, rosszul megformázott. Lesz ez még jobb is, csak gyakorolnom kell.

A második poszt elég szomorú, komoly hangvételű lesz, azt gondolom (ha sorrendben olvassa valaki a bejegyzéseket, annak nem rossz indítás, ha már az elején tisztában van ezekkel a dolgokkal - most még önhittségnek érzem azt gondolni, hogy lesz ilyen ember), de pillanatnyilag ez foglalkoztat, és ezzel tovább is haladok az első posztban említett "a pszichológusom is ajánlotta, mint egyfajta gyógymódot" dolgot.

Előre is elnézést mindenkitől, akit bármelyik téma is felkavarna, megbántana vagy csak úgy fogja érezni, hogy "na, már megint itt panaszkodik egy hülye, aki bloggernek képzeli magát a második bejegyzésében!" (ez amúgy teljesen "legit" gondolat).

A következő poszt viszont már valamivel vidámabb lesz, és lehet még ma megalkotom, hogy kicsit megtartsam az egyensúlyt a hangulatban.

Egyáltalán miért kellett pszichológushoz mennem és kezdtem ennek hatására a blogot megírni?

Az életem jelenleg katasztrofális szinten van, ebből igyekszem kitörni, kievickélni, előrébb haladni az életben. Sajnos az eddigi tetteimre nem lehet büszke, nem használtam ki a lehetőségeimet, a legtöbbször csak megúszni próbáltam a felelősséget, mindent csak "valahogy kibírni", a véleményemet nem felvállalni, nem megélni a pillanatot, sokszor teljesen teret engedni az engem gyerekkoromban ért traumáknak, negatív érzéseknek. Tettem ezt nagyon sok esetben "nem tudatosan", csak úgy ösztönből, vagy mert a legkisebb ellenállás elve erre vezetett - sőt kimerem jelenteni, hogy még élveztem is valahol, szerettem (és időnként még jelen időben is mondhatom, bár ezzel küzdök vitézül) magam áldozatnak látni. Ez persze részben igaz is, de nem helyes erre fognom a többi lépésemet, ami rossz a irányba vezetett.

Pontosabban, amiért rossz irányba haladtam, nem "rossz irányba vezetett" - ez utóbbi nagyon felelősséghárító kifejezés, igyekszem ezekről leszokni, mert legalább a beszédem tükrözze azt, amerre tartok (vagy szeretnék haladni).

Nem kertelek: bár a blogon általában pozitív élményeimre, emlékeimre és hatásaim lesznek a dominánsak, ezekről fogok írni (mert ezekről élvezet az írás, és a szívemben is boldogságot érzek közben), sajnos a gyerekkorom/kamaszkorom egy része borzalmas volt. Az apám alkoholista volt, sokszor bántott, ütött meg és alázott, ha lehetett, nem sikerült mélyebb barátságokat kötnöm, később elmerültem a munkanélküliség, a gyógyszerfüggőség világában (az italt és cigarettát viszont mindig elkerültem, leginkább a gyerekkori behatásoknak hála - egy időben ádázul üldöztem is az alkoholt meg bárkit, aki alkoholt iszik. Ez hatalmas hiba volt, mert nem az alkohol a probléma, az csak egy eszköze a tünetnek, amikor valaki ezzel igyekszik csillapítani a saját traumáit, a saját lelkivilágának problémáit (még az apám esetében is látom mik ezek, ami miatt ugyan nem tudom neki megbocsátani a viselkedését velem szemben, a sok indokolatlan kínzást, de legalább értem - és még sajnálom is őt emiatt, hogy azokon kellett átmennie, amiken és nem fog kiutat találni belőle).

A kiúttalanság számomra sem ismeretlen: volt egy pont, ahol annyira kilátástalannak éreztem mindent, hogy megkíséreltem véget vetni az életemnek. Ma már tudom, hogy nem a halálra vágytam, hanem a változásra (és a menekülésre az elől, hogy ezzel szembenézzek) és egy olyan katartikus élményre, ami majd helyettem megoldja a problémákat. Hosszú út vezetett el onnan idáig, hogy ténylegesen szembenézzek vele, felszín és "majd azt mondom mindenkinek, hogy megoldom, közben meg leszarom" viselkedéstől (ami elég hosszasan tartott, talán még egy évig is az önsértő viselkedésem után). Az, hogy pontosan mi változtatott meg, később egy másik posztban írok bővebben is, mert az egy teljesen másik téma lesz.

A munkahelyemet nemrégiben ismét elveszítettem, emiatt elég sok időm van ezzel foglalkozni. "Önsegítő", motivációs könyveket olvasom, és igyekszem a gondolataimat a helyes ösvényre terelni, vagy ha már ott vagyok, akkor ott is maradni. Közben munkát keresek, fejlesztem magam és kiélek itt a jelenleg elérhetetlen szociális igényeimet - reménykedem valahol, hogy lesz aki ezt olvassa és találok olyan ismerősöket akikkel meglesz a közös hangnem és megismerhetek olyan embereket, akikkel hasonló az érdeklődési köröm, a lelki beállítottságom.

Szerencsére két online jóbarátom jelenleg is van, ők sokat segítenek és a társaságuk, figyelmük sokat jelent a számomra, illetve időnként inspirációt is merítek az ő helyzeteikből (lehet erről is írok majd még később egyszer bővebben).

Ezen a bejegyzésen is nagyon érezni, hogy mennyire az elején tartok az egész útnak, amin elindultam, sok munka és haladás vár még rám - egyelőre úgy érzem, hogy megéri.

Köszönöm és hálás vagyok, ha elolvastad! : )

Délután még jelentkezem egy gyakorló-jellegű poszttal, ami már pozitívabb hangulatúnak szánok. Csak kicsit feszengek, hogy mi legyen az első, amiről írok? Lehet csak valami egyszerűbb dolog lesz, és NAGYON gyakorló jellegű (nem szép ez a szóismétlés egy bekezdés alatt, ezt még gyakorolnom kell), azokat a dolgokat, amik a legnagyobb hatással voltak rám, amik a legjobban foglalkoztatnak, későbbre szánom, amikor már ügyesebb leszek a blogolásban, és a fogalmazásom is csiszolódott annyit, hogy másnak is szórakoztató vagy elgondolkodtató legyen ezeket elolvasni. Most még bennem van a kezdeti idegesség.

Üdvözlök minden erre tévedőt, aki véletlenül (esetleg szándékosan? - jó ilyesmire gondolni) elolvassa ezt az első bejegyzést valaha is.

Ezt az első posztot kizárólag azért írtam meg, hogy kissé csökkentsem az idegességemet, mielőtt egy "igazi" posztot készítenék. Nem tudtam eldönteni, hogy mivel indítsak, így egy ilyen kissé "megúszós" megoldást választottam, hogy elsőre inkább csak összefoglalom, miért is kezdek el itt írni és miről fog - reményeim szerint - szólni a blogom.

De előtte egy dolog, amit úgy érzem, hogy le kell írjak:

A blogot teljes mértékben a saját szemszögemből írom, és nagyon nem lesznek objektív hangulatúak a bejegyzéseim. Előfordulhat az is, hogy lesznek akik például "teljes mértékben egy nagy baromság"-nak fogják tartani egyes írásaimat. Ezzel nincs baj, szeretek új dolgokat tanulni és elfogadom, ha valaki más véleményen van, sőt még igazat is fogok adni, ha amit ír, az jogos.

De még ezzel együtt is lesznek olyan témák, amik megosztóak lesznek, vagy csak senki nem fogja igazán érteni, hogy mit is akartam kifejezni ezzel. Számomra jól fog esni, és most leginkább ez a célom.

Miért indítom el ezt a blogot?

Ez egy utólag vicces történet lehet sokak számára, de a pszichológusom javasolta, hogy kezdjek el blogot írni, akár csak így személyeset is (egyelőre ezt is teszem, mert nem tudom miről írjak, és itt lehetőség van arra, hogy így az elején "bármit" írjak, csapongjak a témák között, amíg ki nem forr, hogy mit is szeretnék csinálni). Később több motivációs ("önsegítő") könyv tanulságait összegezve is arra jutottam, hogy elfogom ezt kezdeni, aztán lesz, ami lesz. Remélem tanulok belőle és segít abban, hogy elérjem azt az állapotot, amiben lenni szeretnék. Erről fogtok később még olvasni, mert szinte biztosan érinteni fogom a témát.

Nem fűzök sok reményt ahhoz, hogy ezt, vagy akármelyik írásomat valaha is elolvassa majd bárki is - mondhatni csak magam miatt csinálom. Persze ha mégis lesz, aki olvassa, annak csak örülök.

Miről fog szólni a blog?

Mindenről, ami éppen érdekel, nincs konkrét "témája".  Lehet később majd lesz, vagy én kezdek bele másik - már tematikus - blogba, de ez most még kaotikus, csapongó lesz, a gyerekkori élményeimtől, a számomra kedves dolgokon át, a "citromdíjas" dolgokig (ilyen is van ám bőven)

Ki vagyok én?

Egy ember aki nem találja a helyét a világban. Valaki aki szeretné kifejezni magát, esetleg új emberekkel is megismerkedni közben. Valaki aki még nem adta fel az álmait és szeret hinni abban, hogy lesz még szép a reggel, lesz még szebb a nappal. (Valaki aki kicsit depressziós és igyekszik belőle kitörni). Valaki aki sajnos a külvilágból szerzi az önbecslését, amit nagyon nem kellene tennie. Valaki aki "valaki"-ként utal magára egy ilyen bevezető posztban, mert zavarban van és fél a kudarctól, hogy tényleg senki nem fogja elolvasni a blogját soha (de közben mégis vágyik rá, hogy igen)

Köszönöm a figyelmet, igyekszem meghálálni azt.