A második poszt elég szomorú, komoly hangvételű lesz, azt gondolom (ha sorrendben olvassa valaki a bejegyzéseket, annak nem rossz indítás, ha már az elején tisztában van ezekkel a dolgokkal - most még önhittségnek érzem azt gondolni, hogy lesz ilyen ember), de pillanatnyilag ez foglalkoztat, és ezzel tovább is haladok az első posztban említett "a pszichológusom is ajánlotta, mint egyfajta gyógymódot" dolgot.

Előre is elnézést mindenkitől, akit bármelyik téma is felkavarna, megbántana vagy csak úgy fogja érezni, hogy "na, már megint itt panaszkodik egy hülye, aki bloggernek képzeli magát a második bejegyzésében!" (ez amúgy teljesen "legit" gondolat).

A következő poszt viszont már valamivel vidámabb lesz, és lehet még ma megalkotom, hogy kicsit megtartsam az egyensúlyt a hangulatban.

Egyáltalán miért kellett pszichológushoz mennem és kezdtem ennek hatására a blogot megírni?

Az életem jelenleg katasztrofális szinten van, ebből igyekszem kitörni, kievickélni, előrébb haladni az életben. Sajnos az eddigi tetteimre nem lehet büszke, nem használtam ki a lehetőségeimet, a legtöbbször csak megúszni próbáltam a felelősséget, mindent csak "valahogy kibírni", a véleményemet nem felvállalni, nem megélni a pillanatot, sokszor teljesen teret engedni az engem gyerekkoromban ért traumáknak, negatív érzéseknek. Tettem ezt nagyon sok esetben "nem tudatosan", csak úgy ösztönből, vagy mert a legkisebb ellenállás elve erre vezetett - sőt kimerem jelenteni, hogy még élveztem is valahol, szerettem (és időnként még jelen időben is mondhatom, bár ezzel küzdök vitézül) magam áldozatnak látni. Ez persze részben igaz is, de nem helyes erre fognom a többi lépésemet, ami rossz a irányba vezetett.

Pontosabban, amiért rossz irányba haladtam, nem "rossz irányba vezetett" - ez utóbbi nagyon felelősséghárító kifejezés, igyekszem ezekről leszokni, mert legalább a beszédem tükrözze azt, amerre tartok (vagy szeretnék haladni).

Nem kertelek: bár a blogon általában pozitív élményeimre, emlékeimre és hatásaim lesznek a dominánsak, ezekről fogok írni (mert ezekről élvezet az írás, és a szívemben is boldogságot érzek közben), sajnos a gyerekkorom/kamaszkorom egy része borzalmas volt. Az apám alkoholista volt, sokszor bántott, ütött meg és alázott, ha lehetett, nem sikerült mélyebb barátságokat kötnöm, később elmerültem a munkanélküliség, a gyógyszerfüggőség világában (az italt és cigarettát viszont mindig elkerültem, leginkább a gyerekkori behatásoknak hála - egy időben ádázul üldöztem is az alkoholt meg bárkit, aki alkoholt iszik. Ez hatalmas hiba volt, mert nem az alkohol a probléma, az csak egy eszköze a tünetnek, amikor valaki ezzel igyekszik csillapítani a saját traumáit, a saját lelkivilágának problémáit (még az apám esetében is látom mik ezek, ami miatt ugyan nem tudom neki megbocsátani a viselkedését velem szemben, a sok indokolatlan kínzást, de legalább értem - és még sajnálom is őt emiatt, hogy azokon kellett átmennie, amiken és nem fog kiutat találni belőle).

A kiúttalanság számomra sem ismeretlen: volt egy pont, ahol annyira kilátástalannak éreztem mindent, hogy megkíséreltem véget vetni az életemnek. Ma már tudom, hogy nem a halálra vágytam, hanem a változásra (és a menekülésre az elől, hogy ezzel szembenézzek) és egy olyan katartikus élményre, ami majd helyettem megoldja a problémákat. Hosszú út vezetett el onnan idáig, hogy ténylegesen szembenézzek vele, felszín és "majd azt mondom mindenkinek, hogy megoldom, közben meg leszarom" viselkedéstől (ami elég hosszasan tartott, talán még egy évig is az önsértő viselkedésem után). Az, hogy pontosan mi változtatott meg, később egy másik posztban írok bővebben is, mert az egy teljesen másik téma lesz.

A munkahelyemet nemrégiben ismét elveszítettem, emiatt elég sok időm van ezzel foglalkozni. "Önsegítő", motivációs könyveket olvasom, és igyekszem a gondolataimat a helyes ösvényre terelni, vagy ha már ott vagyok, akkor ott is maradni. Közben munkát keresek, fejlesztem magam és kiélek itt a jelenleg elérhetetlen szociális igényeimet - reménykedem valahol, hogy lesz aki ezt olvassa és találok olyan ismerősöket akikkel meglesz a közös hangnem és megismerhetek olyan embereket, akikkel hasonló az érdeklődési köröm, a lelki beállítottságom.

Szerencsére két online jóbarátom jelenleg is van, ők sokat segítenek és a társaságuk, figyelmük sokat jelent a számomra, illetve időnként inspirációt is merítek az ő helyzeteikből (lehet erről is írok majd még később egyszer bővebben).

Ezen a bejegyzésen is nagyon érezni, hogy mennyire az elején tartok az egész útnak, amin elindultam, sok munka és haladás vár még rám - egyelőre úgy érzem, hogy megéri.

Köszönöm és hálás vagyok, ha elolvastad! : )

Délután még jelentkezem egy gyakorló-jellegű poszttal, ami már pozitívabb hangulatúnak szánok. Csak kicsit feszengek, hogy mi legyen az első, amiről írok? Lehet csak valami egyszerűbb dolog lesz, és NAGYON gyakorló jellegű (nem szép ez a szóismétlés egy bekezdés alatt, ezt még gyakorolnom kell), azokat a dolgokat, amik a legnagyobb hatással voltak rám, amik a legjobban foglalkoztatnak, későbbre szánom, amikor már ügyesebb leszek a blogolásban, és a fogalmazásom is csiszolódott annyit, hogy másnak is szórakoztató vagy elgondolkodtató legyen ezeket elolvasni. Most még bennem van a kezdeti idegesség.